„A legbüszkébb arra vagyok, hogy mostanra tényleg intézet lettünk”

Raczky Pál, professor emeritus, az ELTE Régészettudományi Intézetének korábbi igazgatója, 2003 óta a Lengyel Művészeti és Tudományos Akadémia tagja, idén a neolitikum és rézkor kutatása terén elért iskolateremtő tevékenységéért Széchenyi-díjban részesült. Ennek kapcsán beszélgettünk vele kutatói és oktatói pályájáról.

Raczky Pál a Széchenyi-díj átadásán 2023. március 14-én

„Kézbe fogni és megszeretni” – a régészeti hivatástudat kezdete

„Nagy szerencsém volt, mert Aszódon jártam általános iskolába, és volt egy nagyon lelkes történelem tanárom, Asztalos István, aki egyben a helyi múzeum alapítója is volt. Közvetlenül Aszód-Papi földek – ma már tudom – késő neolitikus lelőhely mellett laktunk. 13 éves voltam, amikor az udvaron lehajoltam és egy törött, átfúrt kőbaltát találtam.” A saját kertjükben talált neolitikus leletek, festett edénytöredékek azonnal megfogták. „A következő szerencsém az volt, hogy az aszódi Petőfi Sándor Gimnáziumba kerültem, ahol az első osztályfőnököm, Rosner Gyula, régész volt, aki régészeti szakkört is szervezett.” Közben Asztalos István múzeumigazgató meghívására, Kalicz Nándor, az MTA Régészeti Intézetéből ásatást kezdett a Papi földeken. Gimnáziumi évei alatt rendszeresen részt vett ezeken az ásatásokon, az itt szerzett élmények mélyen a lelkébe vésődtek.

Raczky Pál Rosner Gyulával 1965-ben Aszódon, a szentkereszti ásatáson

Tanár édesanyja a régészet iránti szenvedélyét romantikus álmodozásnak tekintette, a természettudományok iránt is érdeklődő fiát, inkább valami hasznosabb, gyakorlatiasabb szakma felé igyekezett orientálni. Az egyetemen, a régészeti képzés iránt érdeklődő lelkes fiatalt, Bóna István is próbálta lebeszélni, így végül matematika-fizika szakra jelentkezett.

A katonaság, majd a matematika-fizika szak egy új világot nyitott meg előtte. A Bolyai Kollégiumban egy nagyon inspiráló szellemi közegbe került, ahol gyorsan világossá vált számára, hogy a régészet lesz az ő igazi világa. Végül a régészetet és a matematika-fizika szakot párhuzamosan végezte el. „Anyukám szomorú volt, hogy nem a matematikát választottam. Attól félt, hogy el fogok veszni egy romantikus álomban.”

Úgy érzi, pályáját végig kísérte a szerencse. „1974-ben végeztem az egyetemen, ugyanebben az évben jelent meg az első cikkem is az Archaeologiai Értesítőben. 1973-ban Veszprémben egy ház, és alapárkában eltemetve egy gyerek csontváza került elő. A lengyeli kultúra addig ismeretlen festetlen fázisát találtam meg, ami a dunántúli kora rézkor akkor még hiányzó fázisát töltötte ki.”

„1976-ban megástam Szajol-Felső földek kora neolitikus települését Szolnok közelében. Megint szerencsém volt, mert rátaláltam egy leégett házra, benne volt az egész berendezés, egy halott, figurális ábrázolások… minden, amire egy régész vágyik.” Ebből született meg doktori disszertációja.

Majd 1976-ben felkérést kapott David Clarke: Analytical Archaeology című könyvének ismertetésére, ami Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban az 1960-as évek paradigmaváltást hozó újrégészeti irányzatának egyik legjelentősebb monográfiája, a régészet analitikai egységeinek újradefiniálásával foglalkozik. Ez az olvasmány alapozta meg az interdiszciplináris kutatások iránti elkötelezettségét. „A régészet és a természettudományos képzés bennem egy idő után összeért, és éreztem, hogy másképp gondolkodom bölcsészként is.”

„A régészetben a gyakorlat és az elmélet nem elválasztható”

„Egyetemi éveim alatt nagyon sok ásatáson vettem részt Bóna István, Kalicz Nándor és Makkay János mellett, hogy gyakorlati tapasztalatot szerezzek. A régészetben a gyakorlat és az elmélet nem elválasztható.”

Nagy meglepetésként érte, amikor 1980-ban Bóna István, az ELTE akkori Régészeti Tanszékén az őskor és népvándorláskor régészetét egyaránt oktató egyetemi tanár, László Gyula nyugdíjba vonulásakor benne látta meg azt a szellemi nyitottságot és sokoldalúságot, amit az oktatói pályához fontosnak tartott, és tanársegédi állást ajánlott neki.

Gyakorlatias emberként az oktatás mellett tanásatást kezdett Öcsöd-Kováshalom késő neolitikus településén. Oktatási intézményként azonban sem a régészeti leletek elhelyezésére alkalmas raktár, sem restaurátor műhely nem volt, így első lépésben ezeket kezdte kialakítani. 1992-ben, az akkori Régészeti Tanszékcsoport, a vezetésével költözött át a Pesti Barnabás utcai épületből a Múzeum körúti épületbe, ahol a Régészettudományi Intézet ma is található. Itt két szinten, kutatóhelyiségekkel, raktárral, restaurátor műhellyel, majd számos oktató és hallgató közös munkájának köszönhetően, vezetésével egy szabadpolcos könyvtárat építettek ki.

Az öcsödi ásatási csapat – hallgatók és kollégák körében

Közben újabb tellásatásba kezdett Polgár-Csőszhalmon, mely a legészakibb európai neolitikus tell településként különösen vonzotta. Ezzel párhuzamosan, 1992-ben megindultak az autópályaépítést megelőző régészeti feltárások, amit kitűnő lehetőségnek látott ahhoz, hogy a régészhallgatók terepi gyakorlatot szerezzenek. Ezek a munkák számos jelentős lelőhely feltárásához és egy új, régészgeneráció kineveléséhez adtak lehetőséget. Ezeknek a megelőző feltárásoknak köszönhető, hogy a csőszhalmi tell mellett nagy felületen kezdhetett ásatásba. Az évtizedeken át folyó csőszhalmi kutatások eredményei átütő nemzetközi sikert hoztak, és újragondolásra késztették a kutatói társadalmat arról, hogy mekkorák voltak és hogyan szerveződtek a neolitikus tellek és a hozzájuk tartozó külső települések.

1995-től tanszékvezető docensként, majd 2005 és 2014 között a Régészettudományi Intézet igazgatójaként folyamatosan dolgozott az intézet fejlesztésén, az interdiszciplináris szemlélet megerősítésén, és azon, hogy a paleolitikumtól a kora újkorig, minden korszak oktatása és kutatása megjelenjen az egyetemen.

A neolitikus kőeszközök kutatása kapcsán kezdett nemzetközi együttműködésbe Janusz Kozłowskival. Ez a lengyel-magyar kutatói együttműködés az évek során folyamatosan bővült, több közösen szervezett konferencia és közösen szerkesztett kötetek, számos késő neolitikus tell település feldolgozása született meg. 2003-ban pedig Raczky Pált a Lengyel Művészeti és Tudományos Akadémia tagjává választották.

Úgy véli, hogy a régészeti munka lényeges feladatai közé tartozik, hogy közvetítse az érdeklődő nagyközönség felé az előkerült leleteket. Ennek szellemében először az 1980-as évek végén egy, a legjelentősebb késő neolitikus alföldi telleket bemutató nagyszabású kiállítást hozott létre, melyet több jelentős, többek között egy hasonló bronzkori kiállítás és egy régészeti park létrehozása követett. Ezek a kiállítások a hozzájuk kapcsolódó katalógusokkal együtt nagy nemzetközi sikert arattak, Németországban és Franciaországban is több helyen bemutatták őket.

Raczky Pál több, mint négy évtizedes oktatói pályafutása szorosan összefonódik az ELTE Régészettudományi Intézetének fejlesztésével. „A legbüszkébb arra vagyok, hogy mostanra tényleg intézet lettünk. Egy tanszék voltunk, aztán egy tanszékcsoport, aztán intézet, de valóságos intézetté akkor váltunk, amikor komoly, nemzetközi projektjeink lettek. Ez egy új minőség.”

Pályáját az újabb és újabb analitikai módszerek, elméletek iránti nyitottság jellemzi. Tanásatásai a jelenig vezetnek, hiszen Öcsödre nemrég tért vissza. „Most annak örülök, hogy a pályám végén egy OTKA pályázatnak köszönhetően ezeket a települési halmokat, telleket újra kutathatjuk. Azt gondoltuk, hogy ezekről már mindent tudunk, de most újravizsgáljuk, és mindegyikről kiderül, hogy teljesen más elrendezésűek, mint korábban gondoltuk.” A 21. században felértékelődik a mikrorégészet, a mikrotörténetek írása, ezt tartja a régészet következő éveket meghatározó kutatási irányzatának.

A Széchenyi-díj meglepetésként érte. „A fociban is mindig középpályás vagy háttérjátékos voltam, azt nagyon szerettem, én nem vagyok egy csatár.” Ahogy fogalmazott, annak örül, hogy az intézet ma már sokpólusú, rengeteg jó, nemzetközi projekt van.

Raczky Pál a Széchenyi-díj átadásán gyermekei körében