Az ELTE Régészettudományi Intézet 1990-ben alakult meg a Régészeti Tanszék utódaként. Első vezetője Bóna István volt, akit Szabó Miklós követett 1995-ben, majd Raczky Pál 2005-ben, és  Borhy László 2014 és 2018 között. 2018-tól az intézetigazgató Vida Tivadar. Az Intézet négy tanszékből áll (Őskori és Elő-Ázsiai Régészeti Tanszék, Ókori Régészeti Tanszék, Népvándorlás kori és Középkori Régészeti Tanszék, Archeometria, Régészeti Örökség és Módszertan Tanszék), hozzá tartozik a közös könyvtár, ill. önálló részei a laborok és régészeti gyűjtemények.
1999 óta az Intézet munkáját az MTA-ELTE Interdiszciplináris Régészettudományi Kutatócsoport is segíti.

Az intézet vezetése

Dr. Vida Tivadar egyetemi tanár, intézetigazgató

Dr. Bartus Dávid habilitált egyetemi docens, intézetigazgató-helyettes

Az intézet története

A kezdetek

A budapesti régészeti oktatás előzményei még a Pázmány Péter által 1635-ben megalapított Nagyszombati Jezsuita Egyetemre nyúlnak vissza. Bár régiségtani oktatásról nincsenek közvetlen forrásaink, valószínűleg már helyet kapott a történeti stúdiumok között. Erre utal az a tény, hogy az egyetem bölcsészettudományi kara gyűjtött régiségeket, mindenekelőtt, a korszellemnek megfelelően, érmeket. A Nagyszombaton készíttetett érmeszekrényekben őrzi még ma is az Intézet a részben ebből az időszakból származó jelentős éremgyűjteményét. Mária Terézia 1773-ban feloszlatja a jezsuita rendet, az egyetemet önálló vagyonnal látja el, majd az 1777-ben kiadott Ratio Educationisában sok más tanügyi reform mellett meghatározza az egyetemi oktatás rendjét is. A rendelet a történelem segédtudományai között első régészeti tárgyként megnevezi az éremtant is, önálló éremtani tanszéket állít fel, valamint az egyetemi gyűjtemény gazdagítására köteles példányt határoz meg az örökös tartományokban vert valamennyi éremből. Utalás történik az oktatást szolgáló egyetemi régészeti gyűjtemény létrehozására is.

Miután az egyetemet még ugyanebben az évben Budára áthelyezik, a tanszék neve már Érem- és Régiségtani Tanszék lett. Első professzorának a római provinciák hazai régészetét megalapozó Schönvisner Istvánt nevezik ki, őt követi 1794-ben Katančić Péter. Ezt az időszakot az ókori régészeti stúdiumok és kutatások túlsúlya jellemzi. Az 1784-ben Pestre áthelyezett egyetemen a régészeti oktatás következő jelentős személyisége az 1815-ben kinevezett Weszerle József, a modern magyar numizmatika megalapítója volt. Ő rendszerezte és katalogizálta először a tanszék többezres éremgyűjteményét — az ókoriak mellett a magyar és erdélyi ill. Európai pénzeket is. Amikor 1845-ben magyar nyelvűvé vált az egyetemi oktatás a régiségtani stúdiumok megfelelő szakemberek híján éppen válságukat élték. A fellendülés 1849-ben következett be, amikor Kiss Ferencet nevezték ki helyettes professzornak. Ő az ókori régészet mellett már foglakozott az őskorral és a középkorral is, kutatási eredményeit pedig beemelte előadásaiba is. A régészeti tárgyak jelentősége a Bölcsészettudományi Karon belül jelentősen megnőtt, amikor  1853-ban az egységesített tanmenetben a görög és latin nyelvi vizsgák során előírták a jártasságot az antik régiségtanban is, melynek oktatása az Érem- és Régiségtani Intézetre hárult.

A régészet oktatása Pesten igazi nemzetközi színvonalra 1863-tól emelkedett, amikor Rómer Flóris magántanárként megkezdte működését az egyetemen.

Előadásainak témáit igen széles körből válogatta, volt köztük művészettörténeti, éremtani és régészeti is. Nemcsak a Kárpát-medence anyagára szorítkozott, hanem bemutatta az európai régészet legújabb eredményeit is. A régészet szinte minden időszakával foglalkozott: az őskorral, az ókorral és a középkorral egyar ánt. Nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy az egyes témákkal ne csak elméletben foglalkozzon, hanem terepgyakorlatokat is tartson. 1872-ben alakult meg a pesti bölcsészkaron Henszlmann Imre vezetésével a Művészettörténeti Tanszék, amely a régészeti tanszék számos korábbi feladatát átvette. Rómer Flórist 1869-ben nevezték ki igazgatónak Magyar Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárába. Ettől kezdve vált gyakorivá, hogy a tanszék oktatói valamely közgyűjteményben vállaltak szerepet. Ennek a szoros kapcsolat bizonyos előnyei mellett — mint arra Oroszlán Zoltán a tanszék történetéről írt munkájában rámutatott — az lett a következménye, hogy a professzorok tudományos munkájukban inkább a múzeumok gyűjteményeire, könyvtárára és műhelyeire támaszkodtak, ezek fejlesztésére az egyetemen kevés erőfeszítését tettek. Ennek következményei máig érezhetőek. Míg Nyugat-Európában a nagy régészeti oktatási intézmények egyben kutatási központok lettek, addig nálunk a két tevékenység szinte teljesen szétvált.

A 20. század első fele

Rómer Flórist a magyar régészet újabb jelentős személyiségei követték a a tanszék élén: 1879-től Torma Károly, majd 1890-től Hampel József. Torma Károly oktatói működésének központjában Dacia és Pannonia provinciák régészete állt, míg Hampel József alapvetően görög-római művészettel kapcsolatos előadásokat tartott. Hampel József az ezeken a területeken elért jelentős kutatási eredményei ellenére őskori, népvándorláskori, római provinciális és középkori témákkal alig foglalkozott, a gyakorlati oktatást is egyre inkább mellőzte. Ez nem véletlen, hiszen a tanszék alapvetően a tanárképzés szolgálatában állt, és nem a régész utánpótlás képtését tekintette feladatának. Ez a helyzet a pannoniai és daciai provinciális régészet kiemelkedő képviselőjének, Kuzsinszky Bálintnak 1914-ben történt kinevezésével változott meg némileg. Az 1930-ig tartó professzori munkásságában a korábbiaknál nagyobb hangsúlyt fordított a régészutánpótlás nevelésének.

A két világháború időszakát a régészeti tárgyak oktatásának decentralizációja jellemezte: négy olyan tanszék is létezik egyszerre, amely részben vagy egészben régészeti tárgyakat oktatott és mindegyik élén kíváló szakember állt.

Kuzsinszky utóda egy másik római korral fogallkozó régész, Alföldi András lett, aki alatt a tanszék elnevezése A magyar föld régészetének tanszéke névre változott. Ő indította el a Dissertationes Pannonicae című sorozatot, amelyekben a tanszéken született doktori munkákat adták ki. 1938-ban pedig Tompa Ferenc megalakította az Ősrégészeti tanszéket, az antik görög és római művészet oktatását a Hekler Antal vezette Művészettörténeti és klasszika archeológiai tanszék látta el, míg a középkori régészetet a Gerevich Tibor vezette Művészettörténeti és keresztény régészeti tanszék tanította. A szabad bölcsészképzés értelmében a diákok szabadon választhattak az órák között, és azok akik régészek akartak lenni, immár sokkal teljesebb és sokoldalúbb képzést kaphattak.

A második világháború után

A második világháború utáni időszakot az 1949-es oktatási reform határozta meg. Bevezették az okleveles muzeológusok képzését, ennek egyik ágaként első alkalommal lehetett kiadni régész diplomát. A korábbi, a diákoknak széles választási lehetőséget nyújtó keretek helyett elkészült a régészet szak előre meghatározott kötött tanmenete, amely alapján az oktatás kisebb-nagyobb változtatásokkal, ma is folyik. Ekkor indult az a ma is létező rendszer, mely szerint a hallgatók négy, majd öt korszak közül kettőre specializálódnak.

Rendkívül hátrányosan hatott a régészeti tanszékek, a háború előtt még központi jelentőségű tudományos életére, hogy a politika általános centralizációs törekvéseinek megfelelően megvonták az egyetemektől a doktori címek kiadásának jogát, megszűnt a habilitáció.

Az akadémiai intézményhálózat kiépítésével fokozódott a kutatás és az oktatás már korábban is hol erősebben, hol gyengébben érvényesülő szétválása, az egyetemek anyagi lehetőségei is igen szűkösek maradtak, önálló ásatási tevékenységre alig volt mód.

A háború után széleskörű személycserék váltak szükségessé, Hekler Antal 1940-ben meghalt, professzori helye éveken át betöltetlen maradt, Tompa Ferenc Budapest ostromakor hunyt el, Alföldi András emigrált. A művészettörténetről levált Klasszika-Archeológiai Tanszékre Oroszlán Zoltánt nevezték ki professzornak, az Őskori Tanszék vezetője a Szegedről meghívott kíváló ősrégész, Banner János lett. Alföldi András utódlása hosszú ideig váratott magára, az oktatást azonban már 1949-től segítette László Gyula. 1957-ben egy újabb oktatási reform során előírták a kétszakosságot, ez azt jelentette, hogy a régészet mellé kötelezően egy tanárszakot is kellett választani. A változtatás mögött az a szándék húzódott meg, hogy a maguknak régész állást nem találó végzettek tanárként tudjanak elhelyezkedni. Mindez azonban csak illúzió maradt, ma már egyértelmű, hogy elenyésző azoknak a száma, akik valóban tanári pályára mentek. Nyilvánvaló hátránya volt viszont az új rendszernek, hogy a korábbinál kevesebb idő jutott a régészeti tárgyak elsajátítására. Időközben kiderült, hogy a kétszakosság előnye nem annyira abban rejlett, hogy egy másfajta állás lehetőségét adta, hanem kitekintést biztosított a régészeten belül nem oktatott rokon tudományterületekre, leggyakrabban a történelemre és így egy egységesebb, komplexebb szemléletmódot adott. 1967-ben nyugdíjba vonult Banner János és Oroszlán Zoltán, helyettük László Gyula vette át az újraegyesített Régészeti Tanszék vezetését. László Gyula a magyar őstörténetre és a honfoglalás korára vonatkozó régészeti, történeti, nyelvészeti, etnográfiai és antropológiai adatok szintézisének megalkotására törekedett, és ezzel az újfajta, komplex szemléletével maradandó hatást tett a hallgatókra a saját szűkebb tudományterületén kívül is. Utóda Mócsy András a római provinciák régészetének nemzetközi hírű kutatója lett.

A jelenlegi struktúra kialakítása

1990-ben újabb reformok következtek, melyek érintették a szervezeti kereteket és az oktatás rendjét is. A korábban egyesített Régészeti Tanszék három részre vált szét: megalakult az Ős- és Koratörténeti (Régészeti) Tanszék Bóna István professzor,  az Antik Görög-Római Régészeti Tanszék Szabó Miklós professzor  és a Magyar Középkori és Koraújkori Régészeti Tanszék Kubinyi András professzor vezetésével.

A három tanszék tevékenységének összehangolására ill. a közös feladatok ellátására került sor a Régészettudományi Intézet felállítására, melynek első vezetője Bóna István lett.

Megszervezését leginkább az az igény motiválta, hogy az egyetem önálló ásatási tevékenységet folytathasson, annak támogatására létrejöjjön egy intézményi keret. A régészképzés tanügyi keretei szintén megváltoztak, amikor a reform során bevezették a tanegységeket. A tanegység olyan előre meghatározott, kódszámmal ellátott tanulmányi egység, amely adott esetben többfajta kurzussal is elvégezhető. A változtatás eredeti célja az volt, hogy liberalizálja és más egyetemekkel kompatibilissé tegye az oktatást, ez azonban csak részben sikerült. Az újonnan kidolgozott tanegységlista a képzés alapvető rendszerét nem változtatta meg, viszont lehetővé vált, hogy egyetlen szakirány elvégzésével diplomát szerezhessenek a hallgatók. Az Intézet megalakulása óta történt legfontosabb változás, hogy annak élén Bóna István utóda Szabó Miklós lett, majd 2006-ban Raczky Pál, 2014-ben Borhy László, 2018-ban pedig Vida Tivadar. Az Ős- és Koratörténeti Régészeti Tanszék élén Bóna Istvánt Raczky Pál, majd Vida Tivadar, a Magyar Középkori és Koraújkori Régészeti Tanszék élén Kubinyi Andrást először Laszlovszky József, majd Bartosiewicz László és Feld István követte. Az Ókori Régészeti Tanszéken Szabó Miklós utódja Borhy László, majd Bartus Dávid lett. Az újonnan megalapított Archeometriai és Régészetmódszertani Tanszék vezetője Bartosiewicz László, majd Czajlik Zoltán lett. Az oktatási szerkezet azóta többször is módosult, először a kreditrendszer bevezetésével (2002), majd a kétfokozatú képzés (Bolognai rendszer) 2006-os elindulásával. 2018-tól a régészet a történelem szak alól kiválva újra alapszak lett, ezzel együtt a tanszéki struktúra is átalakult. Az újonnan alakult Őskori és Elő-Ázsiai Régészeti Tanszék vezetője Kalla Gábor, a Népvándorlás kori és Középkori Régészeti Tanszék vezetője Vida Tivadar lett.